Mesék síkján

Ne legyen a nevem Álmos Kázmér, ha nem történt minden pontosan úgy, ahogyan most lejegyzem!

Egyszer, egy pontosan körül nem határolható idő intervallumban történt, hogy egy síkra ráesett egy egyenes. Az egyenes meglepetésében beszélni kezdett, de a sík ijedtében nem szerette az egyenes beszédet, ezért imígyen szakajtotta félbe: Mondasz valamit, mert jár az az egydimenziós szájad, de nem kell nekem az egyenes beszéd. Most félbeszakítottalak, íme két egyenes lett belőled, és olyan ügyesen leraktalak, hogy csak a végtelenben fogtok magaddal találkozni.
Rápillantott az egyenes másik saját magára és meglepetten tapasztalta, hogy így kétszer annyian lettek. Hiába szakították félbe, mégis két egész lett belőle, bár valahol belül érezte, hogy valami hiányérzete van. Már nem is saját magaként tekintett másik felére, hanem valamire, ami hiányzik belőle és egyszer csak szerelmesnek érezte magát. Boldogság járta át, még jobban kiegyenesedett. Meg se kérdezte másik felét, már tudta, hogy a párja, hiszen párhuzamosok. Ment, rohant a síkon, mert már modern geometriát tanult és így tudta, hogy a párhuzamos egyenesek a végtelenben találkoznak. Bármennyire gyorsan haladt is, ő mindig éppen ott volt, ahol volt, és a párja mindig ugyanolyan távol volt, mint a kezdetekkor, a végtelent sehogy sem tudta elérni (nem volt Chuck Norris, aki elszámolt a végtelenig).
Végtelen szomorúság töltötte el, a szerelem beteljesülésének az esélyét is elvesztette, mígnem egyszer valaki egy újabb párhuzamost nem húzott éppen egyenlő távolságra mindkettőjüktől. Ekkor a szerelmes egyenes egy hirtelen ötlettől vezérelve tükrözte magát az új egyenesre és éppen a párján találta magát. Teljesen egymásba olvadtak, megszűnt önálló egyenes lenni, mégis nagyon örült (ha sík lett volna, síkított volna).