Lassan tűnődöm

„A semmi ágán” ülök – nem semmi a semmitől, hogy elbír. Persze mi történhet, ha mégsem bír el? A semmiről hová lehet még zuhanni, esni, huppanni, kerülni?
Még kicsit hintáztatom is magam, hogy nagyobb legyen a terhelés. Azért csak óvatosan, mert sokszor mondtuk már, hogy ennél rosszabb nem lehet, aztán lett rosszabb! Nem csak lett, de az észt meg a litván is. Sok hitvány litván osztyák az észt de csak butább lett a lett (bocsánat a lettektől!).

Meg kellene metszeni az ágát a semminek. Ugyan nem látom a végét, de valószínűleg az aranymetszés szabályát kellene alkalmaznom és akkor arany esne le róla. Na persze annyit is ér az az arany. Aranyér.

-          Miért mégy, mi a bajod – egy szóban!

-          Aranyér.

A semmi ágán ülök. Itt ül mellettem és hangtalan vacog J.A. szíve is. Sokat fészkelődöm már. Valaki elment itt, kérdezte, mi nyomja a fenekemet, hogy annyit fészkelődöm. Mondtam neki, hogy Semmi azaz a Semmi ága. Ágh Attila, azért vagyok ilyen filozofikus kedvemben..

Ha már ilyen mélységekig jutottam, akkor a művelődés kedvéért mellékelem József Attila ötletet, idézetet adó egyáltalán nem humoros versét, a Reménytelenült. Nem szeretem a homofób megjegyzéseket, de kiemelném, hogy József Attila azzal kezdi, hogy

„Az ember végül homokos”

Szerintem ez azért túlzó általánosítás J.A.-tól!

József Attila
REMÉNYTELENÜL

Lassan, tűnődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél. 

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén. 

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.